Nagyon régen kezdõdött az egész. Már kisgyermek koromban rajongtam az állatokért. Ez a rajongás elõször egy akvárium, majd késõbb - nem kevés családi veszekedés árán - egy, majd még egy papagáj formájában teljesedett be. Az igazi álom azonban már ekkor is a kutya volt.
Általános iskola felsõ tagozatában, mint egy bibliát hordtam magammal - és persze kívülrõl tudtam - a Szinák-Veress féle Kutyakalauzt, amely akkoriban a kevés hozzáférhetõ kutyás irodalom egyike volt. A könyvbõl egy fekete-fehér, maszkos, hosszú szõrû, farkasra hasonlító kutya ragadott meg leginkább a 145. oldalon. Gondolom nem nehéz kitalálni, Õ volt a SZIBÉRIAI HUSKY csupa nagy betûvel. (Megjegyzem, hogy ebben a könyvben a husky volt az egyetlen északi fajta, ekkor én még nem is tudtam, hogy léteznek más szánhúzók is.) Minden esetre, az ott közölt egyetlen fotó és - ma már tudom, hogy nem teljesen helytálló - rövid ismertetõ alapján eldöntöttem: nekem ilyen kutya kell! Akkoriban azonban - lévén panellakásban laktunk - a szüleim teljesen elzárkóztak attól, hogy bármilyen kutyám legyen. Második gimnazista koromban végre családi házba költöztünk, és innen már csak pillanatok kérdése volt, hogy egy bõvítést és felújítást is magában foglaló építkezés után, mire leérettségiztem adottá váljanak a feltételek, hogy kutyám lehessen. Addigra már megjelent a fent említett szerzõpáros, két kötetes "A világ kutyái" c. mûve, melybõl - sok más mellett - "megismertem" a többi szánhúzó fajtát is, de én maradtam a huskynál.
Jött a következõ nagy probléma: honnan szerezzek kiskutyát? Persze a könyvekbõl pontosan tudtam, hogyan kell a megfelelõ tenyésztõt kiválasztani, majd nála az alomból a legideálisabb kölyköt, de akkoriban - régi szép idõk! - még nem voltak tele az újságok - és a menhelyek - gazdára váró huskykkal, és a tenyésztõk sem tolongtak a jobbnál-jobb szülõktõl származó almokkal a Kutya újság hirdetési rovatában. Aztán, egyik nap Édesanyám azzal jött haza a munkából, hogy az egyik kolléganõjének a rokonának a szomszédjában vannak eladó "szánhúzó-kutya" kölykök.
Másnap reggel elindultam Paksra, szánhúzó kutyát nézni.
Így visszagondolva, a szülõk nem voltak a legszebbek, és a tartási körülmények is távol álltak az ideálistól, csakúgy, mint a "tenyésztõ" hozzáállása, - pl. a törzskönyvet nem írta alá, semmilyen útbaigazítást nem adott - de délután 13 e Ft-al szegényebben, (az '93-ban nem volt kevés pénz!) viszont egy Atomos Berci névre kiállított törzskönyvvel, és egy, a Lada anyósülése alatt békésen alvó hófehér szõrpamaccsal gazdagabban, már boldog kutyatulajdonosként tértem haza.
Ez a szõrpamacs lett Whiskey, az elsõ samoyed-em. (Elnézést kérek minden huskystól, de így 11 év tapasztalatai, és jópár husky legalábbis felületes megismerése után - és a huskysok beszámolóit hallgatva - ma már szerencsésnek érzem magam, amiért végül ezekkel a hógolyókkal hozott össze a véletlen.)
Szegény egyfajta kísérleti nyúl szerepét is betöltötte, hiszen rajta kellett megtanulnom mindent, ami furcsa módon az összes szakkönyvbõl kimaradt, vagyis, hogy mit is jelent együtt élni egy kutyával és kielégíteni a mindennapi (és nem mindennapi - mert azért magunk között ismerjük el, hogy szánhúzóék nem egyszerû esetek) igényeit. Fiatal korában sokat betegeskedett, amiben így utólag visszagondolva az én tapasztalatlanságom mellett, a kölyökkori nem megfelelõ tartási körülményeknek és a nem éppen ideális genetikai háttérnek is lehetett némi szerepe. Mindezzel együtt is úgy gondolom, sokan szívesen cseréltek volna vele, nem csak négylábúak.
Mivel akkoriban még jó ötletnek tûnt, hogy kutyatenyésztõ legyek, szükségem volt egy szukára a Whiskey mellé, a szüleim pedig "természetesen" elzárkóztak attól, hogy még egy kutyám legyen, pláne lány. A legkézenfekvõbb áthidaló megoldás az volt, hogy a Barátnõmnek legyen egy lány kutyája. Ennek a probléma megoldásnak az eredménye lett, egy "mérges" szomszéd, két teljes és egy majdnem tragédia után, az országszerte, és már szinte egész Közép-Európában is Carmen néven ismert fõbohóc, szupersztár, Nemzetközi Kutya Magazin 2004 januári "címlaplány", és - elfogultság nélkül merem leírni – négy lábon járó csoda.
Mivel addigra annyit már tudtunk, hogy a kölykök törzskönyvezhetõségéhez a szülõknek kiállítási eredmény szükséges, mikor elérkezettnek láttuk az idõt, nagy reményekkel - hiszen minden kutyásnak, fõleg ha amatõr, a saját kutyája a legszebb - és két - szerintünk - szépen megfésült kutyával, együtt mentünk el, teljesen kezdõként életünk elsõ tenyészszemléjére a Népligetbe. Mondanom sem kell, hogy úgy kivágtak minket, hogy a lábunk nem érte a földet. Ráadásul utána volt szerencsém beszélni egy másik "kiállítóval" akinek a samoyed-je a ringben szintén tenyésztésre alkalmatlannak találtatott, azonban a bírói sátorban tett látogatása után - saját szavaival élve: "nagy nehezen megkapta". Én ekkor mondtam azt, hogy köszönöm, ebbõl nem kérek.
A kiskutyák érkezése csodálatos és feledhetetlen élmény volt, ám gyorsan kiderült, hogy nem lennénk túl jó tenyésztõk, mert mikor eljött az ideje, nem igazán akaródzott megválni a kölyköktõl. Így aztán az alom fele nálunk maradt, vagyis a Siberian Diamond Kennel 5 tagúra bõvült. 

Közben egyre inkább beilleszkedtünk a kutyás társadalomba. Többek között olyan emberekkel kerültünk közeli - késõbb baráti - kapcsolatba, mint a Scherer Zsuzsa, aki amellett, hogy minden szánhúzó-kutyák védõjeként és segítõjeként volt ismert, az akkoriban még viszonylag egységes hazai szánhúzó sportélet központi figurája is volt. Az Õ révén kerülhettünk kapcsolatba ezzel a csodálatos sporttal, vagy inkább életformával.
Életem elsõ szánhúzó versenye, amin nézõként részt vehettem, Székesfehérvár mellett került megrendezésre. A reggeli rajtot - és ezáltal az open kategóriát - "természetesen" lekéstük, de mikor közelrõl láthattam, amint egy 8-as fogat a derékszögû útelágazásban a hajtó egyetlen szavára úgy fordul be a megfelelõ irányba, mintha sínen mennének, úgy gondoltam, ez egy olyan csoda, aminek részese akarok lenni.
A gondolatot tettek követték, ám sajnos hamar kiderült, hogy kennelünk oszlopos tagjainak túlnyomó része - különbözõ okok miatt - nem igazán partner az én szánhúzós álmaim megvalósításában. Így aztán Romeóval ketten, a biciklis kategóriában próbálgattuk szárnyainkat. Nem mondhatnám, hogy elborítottak bennünket a sikerélmények. Hosszú évekig nem volt olyan verseny, ahol mindkét nap értékelhetõ eredményt tudtunk volna nyújtani. Pedig voltak bíztató jelek: Horányban volt olyan nap, hogy 14 mp-el jobb idõt mentünk, mint a Sulyok dokiék - a kicsit is beavatottak tudják, hogy az nem rossz - de másnap ugyanazt a pályát csak kétszer annyi idõ alatt sikerült abszolválni...
Aztán Romeó súlyos betegsége törte derékba a pályafutásunkat, és bár a tavalyi szezonban sikerült újra kezdeni, és végre a lépés is kijött, olyannyira, hogy néhány osztrák versenyen is sikerült helyt állnunk, de sajnos tudomásul kell venni, hogy az én négylábú társam lassan kiöregszik az aktív sportéletbõl….
 

B. P. &  Whiskey  &  Romeó